Esztendő

Január jégen fut,

Februárnak szele zúg.

Márciusban csermely csobban,

Április szeszélye lobban,

Május fényben tündököl,

Illatával elbűvöl,

Júniusban erő duzzad,

Július már kalászt ringat,

Augusztus megérett arra,

Hogy a nyár legjavát adja,

Szeptember, mint őszelő,

Bölcs termés-mérlegelő,

Október, hogy még kibírja,

Édes szőlő levét issza,

November sápadt arcába

Esőt csap a szél futtába’,

December fáradt kezével

Békét hint az alvó földre.

Kérdezgető

– Mikor lesz tavasz?

– Ha ugrál a patak.

– Mivel jön a nyár?

– Nap sugarán száll

– Az ősz merre jár?

– Avaron kószál.

– Ha megjön a tél,

Mondd, miről mesél?

– Hóbaglyakról, jéghegyekről,

Hóbortos hóemberekről.

Világfa 

Régtől fogva járja már a

Táltosok meséje:

Világhegyen Világfa nőtt

Bele a nagy égbe.

Mélyre lenyúlik gyökere,

Törzsén fehér kéreg,

Ág-bogas lombsátorában

Lakója temérdek.

Ott nyugszik le este a nap

Ringó nyoszolyára,

Holdanyó is ott szunyókál,

Ha múlt éjszakája,

Körötte sok fényes csillag

Álmodik, és éjjel

A Tejúton sziporkázik

Göncöl szekerében.

A szél is, ha fárasztja már

Zűrzavaros léte,

Besurran ágai közé

Csendes pihenőre.

Tavasz, nyár, ősz a világfa

Örökös lakója,

Csak a tél úszik nyitáskor

Feneketlen tóba.

Évszakok (1)

Olvad a jég, vizet áraszt,

Rügyet fakaszt már a napsugár,

A szeszélyes tavasz jötte,

Virágok közt ezer gonddal jár!

Búzaföldön pitypalatty szól,

Szénaillat bőven lengedez,

Napfényittas nyár az égből

Tikkadt földre záport permetez.

Köd szállta meg, sejted csupán

Ég alatt a délceg hegytarajt,

Kútágason varjú károg,

Őszi égen nem delel a Nap!

Hó szálingóz, kopár fák közt

Kalandozik a dermesztő szél,

Áldást szór a tiprott földre,

Gondjai közt nem henyél a tél.

Évszakok (2)

Napsugárral kacérkodik
Már a barka, föld illata száll,
Hazatérő madarakra
Kertek mélyén tavaszidő vár.

Harmaton kelti a reggelt,
Delelőben forrón tűz a Nap,
Virág kelyhéből a méhek,
Nyár idusán friss nektárt isznak.

Rozsdabarna levelek közt
Fütyörészve diót ver az ősz,
Hordóban a szőlő leve,
Domboldalon nem kell már a csősz!

Tépett ágak gubbasztanak,

A mezőre némán hull a dér,

Tiprott földnek mély sebeit
Betakarni havat szór a tél.