A nagylelkű ősz meséje

            Egy szép napon megérkezett az ősz gazdag örökséggel, melyet a nyár hagyott rá mielőtt elmenne.

            Szállást keresett,  lombsátor aljában meg is találta, de a sátor zöldjét kopottnak látta... Vette hát ecsetjét nagy festő létére, és az erdő lombját, sárga, piros, barna, bíborra pingálta. Mindenki csodálta ezt  a színváltozást!

         Boldog volt az ősz, s nagy boldogságában, kincseinek tárát a  tallózók előtt szélesre tárta. Ki a mezőt járta, zsákját alma, dió, mogyoróval színültig rakta, majd odújában elraktározta,  ki a föld alá vitt jó sok harácsot, hogy jövő tavaszig ne érjen hiányosságot!

         Ám az idő kereke fordult egy nagyot és az ősz élete zorddá változott. Vasfogú hideg szél csatangolt a tájon,  a rokkant  ősz  sátrát cibálta vadul. Ólmos eső csapott sápadt arcába, nem védte más csak a ködpalástja. Földönfutóvá lett az ősz a csupasz vadonban.      

 Mikor a tél megjött, s az erdőt, mezőt járta,  a  sokszínű pompának, s a kifosztott ősznek hűlt helyét találta.

Az első hó

            Azon a decemberi napon ólomszínű ég terült el a kisváros fölött. A levegőben érezni lehetett a tél hó illatú leheletét. Aztán a vékony, hideg szél elállt, és a fagy is megenyhült. Osztályuk ablakán át a gyerekek reménnyel pillantottak az égre. 

            Először csak tétován szállingózó hópihék ereszkedtek alá, és ahová leértek, ott beleolvadtak a borongós szürkeségbe. Kis idő múlva, akár egy hasadt párnából a libatoll, olyan sűrűn kezdett ömleni a városra az első hó. Zabolátlan rendezetlenségben, mint valami akrobata égi manók, nagy, formátlan pelyhek keringtek ég és föld között, míg meg nem találták helyüket a földi világban.  Aztán rendeződött a látványos légi torna, és az ég csendes nyugalommal ontotta tovább téli áldását. Ahogy világosodott az ég, úgy vált egyre tisztábbá a földi világ. A friss hó puhasága tompította az élet zaját, csitulni látszottak a gondok, s az emberek szemében a mosoly az adventi várakozás örömét sugározta.

            Vadonatúj hótakarójuk alatt a fák zsibbadt ágaikat nyújtóztatták, és cinkos pártfogással  tűrték, hogy iskolából kiözönlő gyerekek dúlják fel a sétányokat beborító friss fehérséget. Hógolyók röpködtek, s a környező házak falai önfeledt örömkiáltásokat visszhangoztak. Hóemberek emelkedtek ki a hóból és békésen pipázgatva szemlélték a körülöttük zajló nyüzsgést. Egy hangszóró karácsonyi dalokat sugárzott a korai estében, miközben a csillagos ég megkönnyebbülten mosolygott.

A gyümölcsfák menyegzője

Március havában a télnek vissza kellett térnie oda ahonnan jött, az örök hó birodalmába. Pihenni vágyott. A nálunk töltött hónapok próbára tették minden csöpp erejét. Mert volt ám munkája elég! Fák, bokrok álma fölött őrködött, hóbundával takargatta a búzavetést, jégtáblával borított tavakat, folyókat, hogy a víz mélyén telelő halak meg ne fagyjanak! Nem feledkezett meg a hegyekről se, bőven szórta a havat rájuk, hogy a sízni vágyó embereknek kedvét töltse. Boldogan teljesítette sok-sok gyermek és felnőtt kívánságát, hogy fehér legyen a karácsony, és csikorgó hideg köszöntse az újesztendőt! Nem csoda hát, ha munkája végeztével rogyadozó térdekkel indult útjára.   

Látta a nap a tél igyekezetét, és leküldte hűséges sugarait, hogy segítsenek eltakarítani az itt-ott még felvillanó hófoltokat, és lelkükre kötötte, hogy ha a folyókon jeget találnak, addig melengessék, míg teljesen vízzé nem válik.

          Amikor a télnek már híre-pora se maradt, Tavasz Tündér kihirdette, hogy kezdődhet a készülődés a fák menyegzőjére! Égen-földön mindenki arra igyekezett, hogy ez a rendkívüli esemény felejthetetlen ünneppé váljon!  A nap beragyogta a fák koronáját, az emberek levágták a száraz ágakat, ástak, gereblyéltek a gyümölcsfák körül, a rügyek pedig napról-napra duzzadtak, míg egy áprilisi reggelen arra ébredt a világ, hogy a barackfák rózsaszínű rügyeiből millió apró virág bontakozott ki. Úgy tündököltek a fák a napsütésben, mint menyasszonyok az oltár előtt. Elállt a szél lélegzete is, amikor éjszakai nyugalmából felkelve, megpillantotta ezt a csodálatos földi tüneményt. Nemsokára a barackfákat követték a cseresznyefák. Majd szilva-, meggy-, körte-, és almafák öltötték magukra hófehér palástjukat a csodáló tekintetek örömére. Esténként a csalogány is zengő hangon dicsérte a menyegzőjüket ünneplő gyümölcsfákat.  Tündérlakká varázsolta a tavasz a kerteket. Ennyi szépség láttán az emberek mosolyogva jártak az utcán.

Májusban ért véget a mesebeli menyegző. A fák levetették fehér ruhájukat, és helyébe zöldet öltöttek. Nemsokára a fák ágain apró bogyókat láthattak a figyelő szemek, melyek békésen sütkéreztek a nyár eleji napfényben. A fák érlelték gyümölcseiket.

Így vált örömünneppé a gyümölcsfák virágzásának ideje, amely hálával tölti be az emberek szívét a csodatevő természet iránt.

Nyuszi legyőzi rettenetes félelmét 

            Holdsugár nem unatkozott egy pillanatig se. Amint holdanyókája útjára engedte, meggyújtotta fényszóróját, intett pár lézengő csillagnak, hogy kövessék, és elindult kóborolni.  Kíváncsi természete volt, szeretett volna tudni mindent az éjszaka világáról. Fényt árasztott amerre járt, persze nem olyan nappali fényt, mint a napsugáré, de elegendőt ahhoz, hogy ne botladozzon a Tejúton, kikerülhesse a Göncölszekeret, észrevegye a Fiastyúkot, és megszámlálhassa annak fiait. Átsuhant egy-két kötekedő felhő mögött is, akik útját állták, és ha nagyon elfáradt, elmerült egy kis frissítő fürdőre az ég tengerében, majd elindult, és meg se állt hajnalig.

            Így történt ezen a vizeket dermesztő januári éjszakán is. Számba vette ismerőseit, elidőzött egy keveset anyja udvarában, majd úgy gondolta, letekint a földi világra. Falvak, városok fölött suhant, de nem lelte örömét abban, amit látott, mert az ő fényét sorba állított fényszórók halványították el. Folytatta hát útját, míg egy olyan hely fölé érkezett, ahol csak az általa árasztott fény világított. Amikor lennebb ereszkedett, ég felé ágaskodó fákat, közöttük itt-ott, terebélyes bokrokat látott. Elvakította a mindent beborító ezüstös fényű ragyogás. Vastag hótakaró alatt aludta téli álmát az erdő.

Elbűvölve a látvány varázsától, vidáman táncolt fától fáig, bekukkantott faágak közé, bokrok aljába, fel akarta fedezni az erdő titkait a téli éjszakában. A havas ágak rejtekében itthon telelő madarakat pillantott meg, melyek összebújva védekeztek a fagy ellen. Egy faágon fácáncsalád tanyázott. A kakas rápillantott Holdsugárra, látta, hogy nincs semmi baj, és tovább aludt, de nem túl mélyen, hogy első lehessen, aki felébred veszély esetén. Holdsugárnak minden tetszett, amit látott, de boldogsága akkor lett volna teljes, ha játszótársra lelt volna, akivel megoszthatná örömét, de abban az órában mindenki aludt az erdőben.

Elfáradt, és megpihenni leereszkedett egy mogyoróbokor ágára. Amint ott üldögél, egyszer csak látja, hogy egy hosszúfülű szőrgomolyag ugrik a tisztás szélére a vadcseresznyefa mellé, és tüstént rágcsálni kezdi annak törzsét. Olyan fehér volt a kis szőrös, hogy alig látszott ki a hóból, csak a szeme csillogása jelezte, hogy ott van.

– Nini, hisz ez egy nyúl! – örvendezett Holdsugár. Ő lesz az én játszótársam! – és már nyújtózott is feléje.

Nyuszi éppen befejezte az éjféli lakmározást, és ugrált volna vissza búvóhelyére, amikor közvetlen maga előtt a havon megpillantott egy hosszú fülű szörnyeteget… Nem lenne Nyuszi a neve, ha ámulatában nem kapott volna szörnyű szívdobogást! Ijedtében ugrani is elfelejtett. Akkor egy kedves hang szólította:

 – Szia, Nyuszika, gyere velem játszani, ugráljunk, táncoljunk!

– Ne-nem megyek, mert ne-nem i-ismerlek! – makogta fogvacogva Nyuszi.

–  Én Holdsugár vagyok, ne félj tőlem, nem bántalak!

–  Ho-hol vagy? Ne-nem látlak.

– Itt vagyok körülötted, mindenütt. Ugorj a tisztás közepére, bújócskázzunk, táncoljunk!

Szegény Nyuszi ugrott volna is, meg nem is. Mitévő legyen? Ha meg talál mozdulni, akkor, jaj! ..., a sötét szörnyeteg nyomban ráugrik!

Végül erőt vett magán és döntött:

– Azért is megmutatom, hogy nem félek! Hopp! – ugrott egyet az előtte nyújtózkodó furcsa teremtmény felé, de annak esze ágában se volt onnan félreállni.

– Elkergetlek én, te hosszú fülű erdők szörnye! – villogtatta első fogait. Hopp! Hopp! – most kettőt ugrott, de hiába, a másik nem hátrált előle!

– Hahó! Erre gyere, fogjál meg, kapjál el! – kuncogott huncut Holdsugár.

– Ne-nem megy...! – nyögte kínosan a remegő nyulacska.       

– Miért? Hiszen az előbb láttam, mekkorákat ugrottál!

– Ugrottam, hogyne ugrottam volna! Senki se ugrik hosszabbat mint én itt a vadonban! – kapta vissza a dicsérettől Nyuszi a hangját.  

– Akkor mondd már ki, hogy mi a baj?

– Háát, az a szörnyeteg mi-mindig u-utamat állja.

– Én nem látok senkit, aki utadat állná! – bátorította Holdsugár.

– Csitt! Ne, ne kiabálj, még me-meghallja !

– Nyuszika, én előtted nem látok mást, csak az árnyékodat! – suttogta kedvesen Holdsugár –, csak nem ijedtél meg a saját árnyékodtól?

– Neeem! Ééén nem is fféltem!… De mi-mi az a ho-hosszú  ott a fején?

– Hát a füle, nyuszika! Mozgasd csak a füledet!  Nyuszi, kissé rettegve bár, de mozgatta a fülét, és vele együtt a havon nyújtózkodó alak füle is mozgott!

– Jéé...! – bámult nagyot a kis tapsifüles – és örömében újra és újra mozgatta fülét, majd ugrott előre, ugrott hátra, körbe-körbe, és árnyéka a havon vele együtt ugrált. Holdfény boldogan követte minden mozdulatát, és hívta a csillagokat is, örüljenek együtt Nyuszival, aki egy icipicit szégyellte ugyan tudatlanságát, de mit tehetett volna! Neki eddig nem mondták, hogy mindenkinek van árnyéka, amitől nem kell félnie!  Főleg azért pirult el a füle hegye, mert fogalma se volt arról, hogy az ő füle is hosszú, mint a többi nyúlé!  De hát…  ő még nagyon fiatal, és még soha se nézett tükörbe…!               Holdfény örült, hogy segíthetett új pajtásának legyőzni irtó nagy félelmét. Elbúcsúzott tőle, mert már virradt, és anyukája hazahívta, de megígérte, hogy újra eljön, amikor csak teheti.

Azóta, holdfényes téli éjszakákon, a csillogó erdei tisztáson, boldogan együtt játszik pajkos Holdsugár, Nyuszi és hűséges árnyéka.

Sinha, a hős kisoroszlán - 

            Shirwane, a szőke nőstény oroszlán, érezte, hogy azon a hideg februári napon világra hozza, ott a budapesti állatkertben, a számára kijelölt szálláshelyen, élete első királyi sarjait. Basil, a dús sörényű apa, türelmetlenül járt fel és alá a kifutóban addig a pillanatig, amikor jelt kapott, hogy megnézheti nemes ivadékait, de csak tisztes távolságról, mert az újszülötteknek és anyjuknak pihenniük kell a fárasztó vajúdás után. Négy gyönyörű csöppséget látott pihegni párja mellett: két fiút és két lányt. Így elégedetten tért vissza fontos teendőihez, anyjuk gondjaira bízva a királyi csemeték nevelését, akik már születésük első óráiban rangjuknak és indiai származásuknak megfelelő nevet kaptak: Surina, Salima, Sinha és Sachim.

            Shirwane gyorsan visszakapta erejét, és attól fogva egyre nőtt az a vágya, hogy királyi anyateje ne csak testi tápláléka legyen utódainak, hanem azzal együtt magukba szívják az indiai ősök jellemvonásait is, azt az égi és földi tüzet, amely által állhatatos, igazságos, eszes, éber királyokká válhatnak felnőtt korukra.

Négy ivadéka közül különösképpen Sinha, a nagyobbik fiú, vonta magára anyja figyelmét, akin már pár hetes korában észrevette, hogy nem mindennapi küldetéssel jött a világra. Számára az istenek különös sorsot szántak, hisz már neve is, Sinha – Hős, azt sugallta, hogy olyan tetteket fog véghezvinni, melyek nyomán, nemzedékeken át emlegetni fogják. 

**

            Csillagfényes éjszakába merült az állatkert. Szálláshelyeiken az idős állatok őshazájukról, a fiatalok a kifutók rácsain túli világról álmodtak.

            A telihold, míg az oroszlánház magas ablakában álldogált, elnézte, amint sugarai simogatják az alvó kisoroszlánok arcát. Sinha mocorgott nyugtalan álmában, és anyjának védelmét keresve, közelebb húzódott hozzá. Valóság és álom közt vergődve érezte, amint a titokzatos sárga korong fénye az ablaküvegen át reá vetül, és mintha vonzaná is maga felé, hogy kiragadva testvérei közül, elrepüljön vele egy különös világba. Megborzongott a látomás hatására. Felébredt. Szeme a fényes korongot kereste, de az eltűnt az ablak keretéből, és helyében millió apró csillag ragyogott.

            Sinha életében a következő hónapok tanulással teltek. Egyre éberebbé váló érzékeivel mind többet és többet észlelt környezetéből. Anyja tanácsait követve megtanult különbséget tenni a vakmerőség és a bátorság között. Kitartóan gyakorolta a türelmet és az állhatatosságot, ez által finomítva öröklött ösztöneit.

***

            Egymásba olvadva teltek a hónapok, míg a négyes ikrek életébe észrevétlenül beköszöntött az első forró nyár. Egy meleg augusztusi este a testvérek anyjuk intelme ellenére, úgy döntöttek, hogy az éjszakát házuk előtt a kifutóban fogják tölteni. A hold már jó ideje fenn ragyogott az égen, amikor a játéktól elfáradva testvérei álomba merültek. Csak Sinha nem bírt elaludni. Míg bámulta a magasban tündöklő kerek fényességet, egyszer csak kifinomult hallásával különös hangot észlelt. Mintha a távolságon is túlról szólt volna hozzá valaki: Légy mindig éber, és figyelj az ösztöneidre! Aztán a hang beleveszett az éjszakába.

            Sürgés-forgásra ébredt, amikor a család többi tagja már javában lakmározta a feltálalt reggelit. Ő is csatlakozott hozzájuk, de miközben éles fogaival tépte a húsfalatokat, nyugtalansága egyre nőtt. Aznap hiába várták testvérei, hogy részt vegyen közös játékaikban, ő elvonult egy távolabbi sarokba, és nem tett egyebet, mint éberen figyelt.

            Éjszaka torzonborz felhők vonultak az állatpark fölé az égre. Az állatok szálláshelyeiken meghúzódva nyugtalanul aludtak, érezték a vihar közeledtét. Csak Sinha maradt továbbra is a helyén a kifutóban és várt.  Látta, amint sorra eltűnnek a csillagok az égről, a hold is fedezékbe vonul, és mindent beborít az áthatolhatatlan éjszaka. Nemsokára éles villámok cikáztak ég és föld között, és a dörgések ereje félelmet keltett emberben, állatban egyaránt. Megborzongtak a fák, nyögött a föld, recsegtek-ropogtak az épületek, amikor egy újabb rettentő csattanás kíséretében az állatkert legmagasabb fájába belecsapott a villám, s a lángok szikraesőt szórva törtek az ég felé.

Sinhat akkor egy számára eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Megérezte a veszélyt, amely családját és a többi állatot fenyegette. “Csak te mentheted meg az állatkert lakóit! Kérj segítséget és megkapod!” – biztatta most egy belső hang, és ő nem törődve a félelmetes tűzzel, megállt a kert közepén, és arcát az ég felé fordította. Fiatal hangját szárnyára kapta a szél és repült vele esőfelhőkön túl a végtelenbe.

És egyszer csak többet nem röpködtek a villámok, a dörgések hangja is csillapult, s az ég megnyitotta áldást ontó csatornáit. A lezúduló eső megfékezte a tűz terjedését és nemsokára az utolsó lángok is ellobbantak.

            Hajnalodott már, amikor az állatgondozók megtalálták Sinhat a leégett fa közelében. Bevitték anyja lakosztályába, és ott testvéreihez bújva mély álomba merült. Álmában a csillagok körötte ragyogtak, a hold arca fényesen mosolygott rá, és e fenséges hangulatban hallotta, hogy az állatkert minden élőlénye az ő nevét suttogja: Sinha… Sinha… Sinha, a hős kisoroszlán…

Sinha boldog álma /Utóirat a meséhez/

Felébred. Se csillag, se hold,

Csak  szokatlan csend körülötte,

És fény, mely az ablakon át

Most a napból árad feléje.

Gyomrát mardossa az éhség,

Ösztöne űzné vadászatra,

Mikor csorda oson holdas

Éjjel hűs vizű forrásra.

Reggelijét tálcán hozzák elébe,

S míg éles fogával a húst szaggatja,

Kint a tömeg skandálja nevét,

Az állatkert hősét látni akarja.

Sinha gyakran érzi, nincsen ez így rendjén,

Rabságban élni? Ez hozzá oly méltatlan.

Őseinek földje hívja, csalogatja,

S ledönti a rácsot boldog álmaiban.

Rossz legény és leány /Népmese nyomán/

Volt egyszer egy faluban,

Volt bizony, egy legény.

A földön nem volt rosszabb,

Nem bizony, mint szegény!

Volt egy lány is a faluban,

Volt bizony, egy lányka,

Senki nála nem volt rosszabb

Az egész határban!

Nősült volna már a legény,

De rossz híre nem hagyta,

Ember nem volt a faluban,

Ki lányát hozzá adja!

Kutyának se kellett a lány,

El nem vette senki!

Rossz volt, így hát elkerülte

Őkelmét mindenki.

Egyszer aztán mit gondolt

A rossz legény s rossz leány?

Jobbat mi már úgy se kapunk,

Vegyük el hát egymást!

Megülték a lakodalmat,

És így okoskodtak:

Ha kalapom félrevágom,

Akkor asszony, tudjad,

Haragszom, hát hozzám ne szólj,

Végezd a dolgodat!

Az asszony is kikötötte,

Hogy ha dühös lészen,

Kendőjére nagy bogot köt,

S az ember legyék résen!

Így volt hát egy jó darabig,

Ha az egyik orrolt,

Kuss a neved! - kiáltotta,

A másik pedig kussolt.

Egy idő után megunták

A mihaszna duzzogást,

S szólt az ember:

Feleség, én egyet mondok:

Kalap, kendő egyenesbe,

Éljünk mi is békességbe’

Éppen úgy, mint mások!